Mit jelenthet ma a nyugati ember számára az indián kultúra, az indián filmek és regények nosztalgiáján kívül? Biztosíthatom, hogy nagyon sokat! Kezdjük mindjárt a gyógyító szertartásokkal.Mi történik egy ilyen szertartáson?
Hogyan, s mitől gyógyulnak meg a betegek?
A sámán (a közösség szent embere) előkészítette a sátrat a szertartásra. Tüzet rakott a sátor közepén, megtisztította a sátor belsejét, majd elkészítette a homokmandalát (belülről kifelé felépítve, mint a buddhista szerzetesek), és megidézte a törzs segítő szellemeit a szertartáshoz. A homokmandala készítésekor szabad kézzel szórták a színes homokot, minden segédeszköz nélkül. Így nem olyan tökéletesek ezek a mandalák, mint a klasszikus buddhista homokmandalák, de így gyorsabb volt az elkészítése, és a célnak tökéletesen megfeleltek.Nem használtak sok színt, általában 10 alatt volt a felhasznált színek száma. Egyszerű mintákat használtak, és akkorára készítették el a mandalát, hogy egy ember kényelmesen beleülhessen.

Mikor a sámán végzett az előkészületekkel, behívta a beteget és a homokmandala közepébe ültetve, elkezdte a szertartást énekléssel, és csörgővel vagy dobbal kísérve.

Minden mandala, és ének mögött van egy mítosz, egy történet, amelyet mindig a betegséghez választottak meg. A történetben mindig van egy hős, aki sikeresen megoldotta a betegséggel kapcsolatos problémáit és sikeresen felgyógyult a betegségből. A betegnek azonosulnia kell a hőssel, a történettel, ebben segíti az ének és a mandala, amelyek szimbolikusan jelenítik meg a történetet. A mítoszt nem mondják el, feltételezik, hogy a beteg ismeri már ezt, hiszen a törzs mindennapos életében folyamatosan megjelennek ezek a mítoszok, és teljesen áthatják az életüket. Így a nevelés is egyszerűbb volt. Ha egy gyerek megkérdezte, hogy miért nem tehet meg valamit, akkor az volt a válasz, hogy ez, meg ez a hős sem tette meg, mert ez a tett nem vezetett előre, s nem szolgálta a törzs életben maradását. Ezeknek a mítoszoknak, történeteknek nagyon erős kapcsolat megtartó erejük van. A beteget így magával ragadja, és mélyen megérinti a szertartás. Azonosul a történettel, a sámánnal, a mandalában megtestesülő erővel, a hőssel, és az azonosulás révén belsőleg végig éli a gyógyulás folyamatát. Minden a helyére kerül, egyensúlyba kerül a betegben. Ezt végtelen nyugalomban, csendben, erőben és bizonyosságban éli meg, tudja, hogy hol van a helye, s tudja, hogy mit kell tennie. Mikor a szertartás véget ér, a test még beteg (műszerekkel még kimutatható), de a beteg lelke már meggyógyult, erős, egészséges, tettre kész, és szép lassan meggyógyítja a testet is, helyreállítja a fizikai testben is az egyensúlyt, az egészséget, amit még gyógynövényteákkal is támogatnak.

Az indiánok mitológiája, mítoszai, és történetei tették a kapcsolatukat élővé és olyan szorossá a természettel.

A mandalaminta nagyon egyszerűen, letisztulva, szimbolikusan emlékeztet a gyógyulásra. A középpont egy rombusz (négy oldala egyenlő) a világunk kicsinyített mása, ahol megjelenik a négy irány. Ezen kívül, van még egy nagyon fontos tulajdonsága, az, hogy a függőleges irányt hangsúlyozza ki azáltal, hogy a függőleges átlója sokkal hosszabb, mint a vízszintes átlója. Vagyis a spirituális élet sokkal fontosabb az ember életében, mint a fizikai világban elért eredményei. Ezt jelképezi a benne található kereszt is. A függőleges vonal az Ég és Föld összekapcsolásának, és a jelen idő, itt és most kihangsúlyozása. Mindig a jelen pillanatban kell a földi és égi minőségeket megvalósítanunk életünkben, a testi és lelki egyensúly megtartásával.
A rombusz mögül a Nap süt ki, amelyről tudjuk, hogy minden élet a naptól függ a Földön. Ezért is a Napisten foglalja el általában az indiánok vallásaiban a főhelyet, a középpontot. A napsugarak így alakítják át a rombuszt teljessé, vagyis körré. A Nap sugarainak színei, szintén a legfontosabb négy irányt jelképezik, a négy évszakot, a négy ember típust a Földön. A sárga a Nap, amely körül keringünk, ő adja az életet, ő a mi apánk. A fehér a tisztaságot, ártatlanságot szimbolizálja. A hó a Földanyát betakarja, hogy megpihenhessen. A vörös a vért jelképezi, a lemenő napot, ami megnyugvással tölti el spirituális lényünket. A fekete a gyász színe, lelkünk és szellemünk megpihen az éjszaka folyamán. Mindezek az életünk erőire, szabályaira, törvényeire hívják fel a figyelmünket, hogy ezeket nem tudjuk megkerülni, ezeket a törvényeket érdemes elfogadni, és figyelembe venni életünk során, és ne akarjuk megváltoztatni mindenáron a környezetünket, inkább mi alkalmazkodjunk hozzá, inkább mi változzunk meg.
A középpontban még minden együtt van, s innen áradnak ki a különböző minőségek - jelen esetben a négy elem, szín - a négy irányban.

A csillagok, mint archetípusok szimbolizálják a hősöket (a négy minőségben, dualitásban megjelenítve -két ellentétes színnel megrajzolva-, jelképezve ez által, hogy ők is emberek), a gyógyuláshoz szükséges tulajdonságaikat, az élethelyzethez való hozzáállásukat, mint fényforrásokat, amelyek megvilágítják, s mint égi csillagokat, amelyek megmutatják a helyes utat.
A belőlük kiáramló energia az aktivitást jelképezi. Itt már mindegyik csak a saját minőségét tudja átadni, minden hősnek meg volt a maga életfeladata, és az ahhoz tartozó eszköztára (tulajdonságai).

A villám az égből érkezik, az istenek ajándékának (gondoljunk a tűzre) számított. Még a mi nyelvünkben is használjuk „a felismerés villámként hasított belém” kifejezést. A gyógyulás is ilyen belső villám (szikra) hatására indul be, mikor a beteg megérti betegségének az okát.
Friedrich Nietzsche így ír erről a belső villámról

”Az ember érez, nem keres, elfogad, s már nem kérdi, ki ad, úgy ragyog fel a gondolat, mint a villám, szükségszerűen, bizonytalanságok nélkül: soha nem tudtam választani. Az elragadtatás iszonyú feszültsége néha könnyekben oldódik fel, és akaratlanul is hol lassítja, hol gyorsítja a lépteimet, teljes önkívületi állapotban vagyok, s közben egészen tudatosan érzem, hogy véget nem érő, finom reszketés ráz egészen a lábujjam hegyéig, mélységes öröm ez, amiben a lehető legfájdalmasabbat és legkomorabbat nem úgy érzékeled, mint ellentétet, hanem mint szükségességet, mint egy új színt, amire ennyi fény közepette szükségünk van.”

A villám összefüggésben van a szivárványokkal (amelyek szegélyezik körben a mandalát, kialakítva a teljes kört), hiszen a vihar után látunk szivárványt. Túl éltük a vihart (a betegséget), és a megjelenő szivárvány kapuja mosolyogva emlékezteti ijedt énünket egy másik létező világra, a támogató tudatalattink világára, amelyet a beteg, a gyógyulást követő megkönnyebbülésben érzékelhet, hogy nincs egyedül, hogy vigyáznak rá, hogy a betegség érte s nem ellene volt. Ez a mandala tulajdonképpen egy szivárvány mandala. A természet egyik csodája a szivárvány egy megfoghatatlan, de látható kaput mutat meg nekünk. 

Ha jobban megnézzük a szivárványokat, akkor észre lehet venni, hogy a szivárvány belsejében fényesebb, világosabb az ég, mint rajta kívül. Mintha egy másik dimenzióba vezetne. A színek befelé nőve (a legkisebb rezgésű pirossal kezdődik a külső szélén és a legmagasabb rezgésű lilával végződik a belső szélén) mutatják az utat. A mandalában leegyszerűsítve a két szélső színt jelenítik csak meg, emlékeztetve bennünket a kívül és belül dimenzióira, emlékeztetve a kapura, az átjáróra. Emlékeztetve a feladatra, hogy át kell mennünk a kapun, a szivárvány alatt.

S legvégül a szélén a gömbök mi vagyunk emberek (személyiségek, egók), akik mint bolygók keringünk a belső napunk körül, és akibe belevág az „Isten villáma” ha szükséges (ha a kapcsolat megszűnik), ha kérjük. A gömb az ember teljességét, egységét, tökéletességét szimbolizálja. Itt négy részre osztva (fent és lent – ég és föld, bal és jobb – múlt és jövő) jelképezi földi állapotunkat, megosztottságunkat, de a metszéspontban létrejön egy pont, ahol a vízszintes és függőleges találkozik, egy középpont, a szív. Sokat hallottuk már, hogy az indiánok a szívükkel "gondolkoznak", a fejük helyett

„Az igazi indián filozófiája szerint indiánnak lenni egyfajta tartást, szellemi állapotot jelent. Indiánnak lenni egyfajta létállapot, amit az ember a szívében hordoz. Ez azt jelenti, hogy a szív szavát követed, s mintegy energia-elosztóként működsz ezen a bolygón. Hallgatsz a szívedre, az érzéseidre, a megérzéseidre, hogy eloszthasd az energiádat, hogy a Föld és az Ég hasonló energiáit mágnesként magadhoz vonzzad, s a szívedből – lényed valódi központjából - újra eloszthasd. Ez a mi feladatunk.”

„A közösségben együttesen átélt megváltozott tudatállapot és látomásos, képi agyműködés olyan bonyolult információk feldolgozását és integrációját teszi lehetővé, amelyet a fogalmi gondolkodás -elszakadva a mélyebb érzelmi és fejlődéstörténetileg ősibb agyi gyökereitől - nem lenne képes.”

A betegnek aktívan kell részt vennie a szertartásban, hinni kell, és tevékenyen összpontosítani arra, ami történik. A sámán szerint a gyógyulás egyedül a betegen múlik.

Jung szerint a tudattalan képekben formálódik meg, olyan mintha ez volna a tudattalan nyelve. A gyógyítás nyitja a képzeletben rejlik. Jung mindig biztatta a betegeit, hogy ne tartsák magukban vissza a mondanivalójukat, hanem öntsék valamilyen formába azokat. Ezért, aztán aki spontán módon, tudatosan dolgozik ezekkel a képekkel, kapcsolatot létesíthet a tudattalannal. Jung megfigyelte, hogy betegei által készített képekben felbukkanó formák, témák, történetek mind megtalálhatók már az emberiség tárházában (a mitológiában, a művészetben, a tudományos művekben, stb.). Minden egyes szimbólumnak ereje van, és a festője minden esetben elbeszélést teremt köré. A képnek az a szerepe, hogy hatalma van, segít áthozni a tudattalanból a tudatosba a számunkra létfontosságú tudást. A jelképrendszernek, a képeknek, a szimbólumoknak el kell jutniuk a beteg tudatába, és tudatosulniuk kell az eredményes gyógyuláshoz. Ma egy nyugati embert hiába ültetnénk egy ilyen csodálatos mandala belsejébe, nem sokat használna, mert nem tudna a helyzettel és magával mit kezdeni. Ma, ha a mandala segítségével szeretnénk gyógyítani, akkor először nekünk kell segíteni a betegnek, hogy megteremthesse a saját szimbolikáját, amellyel lehet majd dolgozni, amire a gyógyítást lehet majd építeni.
A mandala azoknak az embereknek adhat ma hatékony segítséget, akik elindultak a tudatos, spirituális fejlődés felé. Akik számára létszükséglet lett az önismeret elsajátítása.

Befejezésül álljanak még itt idézetek a Sascha Wuillemet, Andrea-Anna Cavelius: Színmeditációk című könyvéből az indiánok lelkivilágával kapcsolatosan, és váljanak mindenki épülésére.

A csinukok imája

„Szólítjuk a Földet, hazánkat,
szólítjuk a hegyeket, a csönd bérceit,
szólítjuk a vizeket, melyek átszövik a földet,
és kérjük őket:
»Tanítsatok bennünket, mutassátok meg az utat.«

Szólítjuk a földet, mely megtermi táplálékunkat,
szólítjuk az egekig nyúló erdőségeket,
szólítjuk a síkság vadjait, melyek megosztják velünk hazánkat,
és kérjük őket:
»Tanítsatok bennünket, mutassátok meg az utat.«

Szólítunk mindenkit, aki valaha élt ezen a Földön,
szólítunk mindenkit, akit szeretünk,
szólítjuk a Nagy Szellemet, aki az egész mindenséget betölti,
és kérjük őket:
»Tanítsatok bennünket, mutassátok meg az utat.«"